2019. június 19-e volt. Ezen a napon volt a 4. házassági évfordulónk és ezen a napon lett két csík a terhességi teszten. Így ettől a naptól biztosan tudtuk, hogy nagycsalád leszünk. Ahogy a másik két gyerkőcnél, az első trimeszter teljesen rendben zajlott, az ultrahang és a számítás alapján február 26-a volt a céldátum. Már a 12. heti ultrahangon megtudtuk Bodzának és Zsigmondnak kisöccse lesz. Bodza persze teljesen összeomlott, ő lányt szeretett volna. Két hét győzködés után, miután többször elmondtuk, hogy ezt már nem lehet visszacsinálni és nem lehet másik babát rendelni, beletörődött, hogy a családban az ivararány a fiúk oldalára billen.
A 18. heti ultrahangra úgy érkeztünk, mint rutin vizsgálatra. A szokásos helyen a szokásos orvosnál és szinte biztosra vettük a szokásos válaszokat (rendben, jó az érték, tankönyvi gyerek). Ezért is vert mellbe minket a "minden rendben"-ek után egy hosszabb csönd, majd a "nincs jó hírem" mondat. Az ultrahangon egyértelműen látszott a kétoldali dongaláb. Sejtésünk volt mit jelent ez, az orvos is nagy vonalakban mondta el, hogy milyen betegség ez. Nekem már ekkor folytak a könnyeim, nem voltam erre felkészülve. Arra a kérdésre, ami ezután jött meg végképp nem: "Megtartják a babát? " Hogy ezután mi történt arra csak foszlányokban emlékszem...valahogy könnyek közt kitörve egy határozott persze után teljesen összeomlottam...hogy miként kerültem ki a vizsgálóból és a rendelőből fogalmam sincs...minden bizonnyal Ádám támogatott és már akkor ő öltötte magára az örök optimista szerepét...minden rendben lesz, így is a mi gyerekünk, mindent megteszünk érte, ne aggódj...Tudtam, hogy így lesz, de amikor egy anya megtudja, hogy a benne lévő gyermek nem lesz teljesen egészséges, először magában, aztán minden másban keresi a hibát...fogom szeretni úgy mint a többit? hogy fogom megélni a hátralévő 20 hetet? milyen lesz ha megszületik? fogják-e a testvérei szeretni? és a legfontosabb...mi vár rá? és mi vár ránk?....Arra még emlékszem, hogy távozásunk előtt az orvos még kijött, hogy hívja a nőgyógyászom, elmondja neki a döntésünk, miszerint nem élünk a terhességmegszakítás és a magzatvízvétel lehetőségével.
Valahogy összeszedtem magam és tudtam, mit kell tenni. Ráüzentem a dévényes gyógytornászunkra, Henire és Évára, akihez Manó tornára jártam a gyerekekkel és a várandósságok alatt és a szülés után engem is karban tartott. Mindketten próbáltak nyugtatni, ez nem a világ vége, jó orvosok vannak, jó szakemberek és ők is velünk vannak. Ebbe a támogatói körbe hamar csatlakozott Aliz a szülész-nőgyógyászom, Móni a védőnőnk és persze a komplett család. Már akinek elmondtuk. Nem tudhattuk, mennyire biztos, lehet csak rossz lábtartás. Pici még, bármi változhat. Minek a pánik keltés, elég ha mi szétidegeljük magunkat. 3 napon át, ha a gyerekek nem látták, sírtam...sírtam magunkért, a feldolgozhatatlan stressz miatt, hogy 20 héten át még mi vár ránk, hogy mi lesz a szülés után, de leginkább sirattam minden babát, akit ilyen indok miatt vetetnek el...mert a jogrendszer engedi...
Szép lassan talpra álltunk, próbáltunk hiteles forrásokból tájékozódni. Voltak hullámok, amikor jobban ránk ültek a gondolatok, voltak amikor kevésbé. A 30. heti ultrahang továbbra is egyértelmű képet mutatott, de ekkor már szinte biztos volt, hogy izolált probléma, nem áll a háttérben kromoszóma rendellenesség, mert minden más érték jó volt. Így hát Heni, a gyógytornászunk javaslatára felkerestük Szabó doktort, aki a téma szakértője. Az első perctől szimpatikus volt, mindent elmondott, amit tudnunk kell, ami bennünket érint majd, a legrosszabb esetet vázolta. Minden kérdésünkre választ kaptunk. Megnyugodva jöttünk ki a rendelőből. Ha a legrosszabb is vár ránk, akkor sincs vész. Megoldjuk.
A Ponseti-módszeres kezelés három részből áll: kb. 3 hetes korban a baba gipszcsizmát kap combtőig. Ez a csizma 6-8 hétig van a lábán, hetente cserélik. Ezután egy helyi érzéstelenítéses műtét következik, amikor átvágják az Achilles-t, majd újabb három hét gipsz, ekkor csere nélkül. Az utolsó szakasz kb. 4-5 éves korig tart, egy síncipő, amit kezdetben napi 23 órán át kell hordani, aztán egy éves korban már csak alváskor. Tudtuk, éreztük, ezt tudjuk vállalni.
Az utolsó egy hónapban - amikor a gyerek az ultrahang szerint már 2 héttel előbbre járt a méreteivel - minden napot úgy építettünk fel, hogy legyen aki jön-megy a gyerekekért, ha beindul a szülés, legyen kaja a hűtőben, ruhák tisztán, lakás tisztán...a napok végén stressztől kimerülve dőltünk ki: ma se szültünk...persze engem egyre jobban foglalkoztatott: ott a szülőágyon, túlfűtött érzelmi állapotomban, hogy fogok reagálni, ha meglátom Titi lábát...
De nem szültünk...így én már a végén úgy voltam vele, nem is baj, jó helyen van az a gyerek, ahol van...csak hát közben már úgy néztem ki, mint aki egy 8 kilos dinnyét csempész a ruhája alatt...február 26-án, a kiírt napon bementünk vizsgálatra a klinikára...2 és fél ujjnyi méhszájjal dönthettem, hazamegyek és megvárom, hogy míg Titi kihúzza a dugót (vagy nem) vagy maradok és felpörgetjük a dolgokat...tanakodtam, bőgtem (újra), maradtunk...egy órával a burokrepesztés után már a mellkasomon pihegett az én édes, csámpás, magzatmázas harmadszülöttem...egyértelmű dongaláb, ennyit állapított meg a kórházi gyerekorvos. Másnap már küldtem a fotókat Szabó doktornak, gyönyörködtem három napon át a kórházban az én kis csodagyerekemben és vártam a menetrendet, az első gipszelés időpontját. Kb. másfél héttel a születés után megérkezett a levél. Azon a napon kezdtünk volna, amikor kihirdették a koronavírus miatti veszélyhelyzetet...
