AuA műtét utáni gipsz elég keményre sikerült, a három és fél hét alatt amíg fent volt, mégis eléggé megviselődött. Titi előszeretettel kopogott vele a padlón, így a gipszdarabkák a háztartásunk szinte minden pontján fellelhetőek voltak. Szerencsére nem volt kánikula, így jobban bírta, de voltak napok amikor komolyan izzadt szegény.

A gipszet végül július 20-án Ráskai doktor vette le. Hihetetlen felemelő élmény volt látni, ahogy a kis dundi láb kiszabadul és rögtön életre kell. Ráskai doktor szerint a műtét jól sikerült, a síncipőt napi 23 órában kell hordanunk. Sajnos a három és fél hét nem telt el nyomtalanul Titi lábán, a bőre kicserepesedett és felhámlott, érdes volt és nagyon érzékeny, főleg a hajlatokban. Így hát jöhetett a jó kis doTerra kombo giga adagban (frakcionált kókuszolajban levendula és tömjén). Ez kb. egy hét alatt teljesen helyre állította a bőrét, így addig ne is fürdettük, csak hámlasztó szivaccsal áttörölgettük, hogy elősegítsük a bőr regenerálódását. A fürdést sajnos újra szokni kell.

A síncipő nem okoz különösebb fennakadást az életünkben, ugyanúgy átfordul, sőt újabban a kúszásra gyúr. De az az egy óra, amikor este szabadon lehet, az a nap legboldogabb egy órája (már ha épp nem fárad el...). Szerencsére a lába nem ödémásodik, és ez az egy óra pont elég ahhoz, hogy a vérkeringése helyre álljon.

Persze végtelenül imádjuk mi is, hogy végre simogathatjuk a lábát, puszilgathatjuk és masszírozhatjuk. Egyedül az nem nyújt extra élvezetet, amikor éjszaka a gerincemet rugdossa a sínnel.

A sínnél nagyon fontos, hogy rajtunk áll vagy bukik a történet. Nem szabad engednünk és szigorúan be kell tartani az utasítást. Ez olyan mint az éjszakai fogszabályzó: ha nem hordod, visszaáll minden és kár az eddig belefektetett munka. Így hát most kemények vagyunk, tartjuk a napi egy órát és ha néha meg is esik rajta szülői szívünk, akkor sem engedünk. 

A jó dolog még, hogy így újra hordozhatunk, ennek örömére már több erdei kiránduláson is voltunk, amiken Titi  érdeklődve vett részt és jókat szundizott a hasamon, a friss levegőtől kidőlve. 

Augusztus 11-ére vár Bennünket Szabó doktor kontrollra, ekkor talán már azt is megtudhatjuk, mikorra várhatjuk az első enyhítést :)

Ez a poszt egy kicsit más lesz. 

A műtét utáni napok lelkileg mindkettőnket megviseltek. Egy kicsit mindketten magunkba zárkóztunk Ádámmal, másként éltük meg a műtét izgalmát, fájdalmát. Nehéz volt szavakba önteni, aznap mi ment bennünk végbe, de a nap végére mindketten kimerültünk. Én nehezen jutottam túl a kórházi élményeken és Titusz valahogy még jobban hozzám nőtt ezután. Nehéz ilyenkor anyának és feleségnek lenni. Nehéz a szeretetet, a figyelmet megosztani több ember között, ha egy ilyen esemény van a családban. De az élet nem állt meg, igyekeztünk is minél több dolgot csinálni, a lelki részét meg valahogy feldolgozni. Rengeteget dolgoztunk a készülő vendégházunkon, és közben elkezdődött a hittan tábor is, aminek állandó résztvevői voltunk a kezdetektől. 

A műtét utáni kedden Szabó doktor gipszet cserélt a vérzős lábon, szerencsére nagyon kicsi volt a vérzés, így felkerült az utolsó gipsz. A levétel időpontjának július 20-át jelölte ki. 

A napok gyorsan pörögtek, a tennivaló meg sok volt. Azon a csütörtöki napon, a műtét után egy héttel valahogy benne volt a levegőben, hogy történni fog valami. Délutáni alvás után Bodza és Zsiga átmentek a szomszédba játszani, én kocsiba ültem és elmentem a három faluval odébb lévő hentesüzletbe. Hazafelé összeszedtem a szomszéd lányt a tábor után, megálltunk a pékségnél. Ezer dolog járt a fejemben, Titike mellettem épp elszenderedett. A következő emlékképem egy hatalmas csattanás, az autóm a jobb oldalára dőlve fekszik a kétbodonyi temető és a barátaink háza közt az út közepén. Lábakat látok az ablakon keresztül, de közben minden szürke és Iza csak azt hajtogatja, hol tud kiszállni...a kép lassan kitisztul...Iza kimászik az ablakomon, a szürke ködön át hallom a sírást és meglátom a gyerekülésben a kétségbeesett Tituszt. Kiadom az ablakon őt is, ahogy elfut vele egy hölgy az út szélére, látom csukódik a szeme, mintha elájulna. Ordítom, hogy hívjanak mentőt és pofozzák, locsolják Tituszt, az előbb még sírt. Egy fiatalember szalad oda, nem beszél magyarul, próbál kirángatni az autóból, másik két férfi áramtalanítja a kocsimat. A mögöttünk lévő kanyarban befordul a kisbuszunk. Ádám hazaért...gyorsan pörögnek az események, megjön a mentő, a mellkasomon és a karomon vannak sérülések, Iza láthatóan jól van, Titusz eszik...dübörög az adrenalin a fejemben, nem értem mi történt, nem tudok sírni...csak ülök a padon, jönnek a kérdések, befutnak az ismerősök, a barátok, Ádám is a könnyeivel küszködik...variálunk, hogy ki melyik mentővel megy, nincs meg a cipőm, Orsival a mentő ajtajában zokogunk..vigyázott ránk a Jó Isten!  megjönnek a rendőrök, nem jó a szonda, kell másik, meg kell várni, közben kivonulnak a tűzoltók is. Első vizsgálatra mindannyian jól vagyunk. Izával elmegy a mentő, mi várjuk a szondát, Titi újra eszik, elszenderedik. Szirénázva rohan velünk a mentő Balassagyarmatig, a kórházba hordágyon tolnak be, a mellkasomon Titi pihen. Iza már a váróban, telnek a percek, senki nem szól hozzánk, a mentősök leadják az adatainkat, az értékeinket. Aztán röntgen, Titit Ádám viszi be, engem kocsiban tolnak, de kérem, hadd álljak lábra. Nem értem, magamat hibáztatom, csodálom a férjem aki egyszer intéz mindent és végtelenül türelmes velem. Én már rég adtam volna magamnak egy kiadós pofont. A röntgen persze semmit nem mutat, a zúzódások 8 napon belül gyógyulnak, saját felelősségünkre távozunk a kórházból. Bodza rajzzal vár, nem tudnak semmit, mégis ölelnek, puszilnak. A fiúk elvontatják a roncsot, az utolsó leheletével megvédett minket. Totálkár, menthetetlen. Kocsit lehet venni másikat, emberi életet nem - mondják, és igazuk van. Egész éjjel nem alszom, csak hálálkodom, hogy a gyerekek karcolás nélkül megúszták, hogy én   még itt lehetek. Hogy élek, érzek. Hogy ez most baromi nagyot ütött, nagyon fáj, de kellett. Le kell lassulni, vissza kell venni. Látnom kell az életem igazi értelmeit. Küldetésem van, és még nem érhet véget. Férjem van és családom. Semmi nem fontosabb náluk. 

Dehidratáltság miatti figyelemzavar. Ezt mondták a mentősök. Talán igazuk van, de anyai mivoltomban való kimerültség is. A tanulságokat levontam, a tanulópénz drága volt. Élünk és ennél most nincs fontosabb.

A júniusi időjárás nekünk kedvezett, így az utolsó gipszes napokat is elég jól bírtuk. A műtét előtti kedden Szabó doktor úgy döntött, hogy leveszi a gipszet, hagyja pihenni a lábat a műtétig. Így megkaptuk az Iowa sínt. A sín napi 23 órában kellett, hogy fent legyen, így nyertünk napi egy óra boldog szabadlábazást...újra tudtunk fürdőkádban fürdetni, ami persze nem aratott nagy sikerült, a korábbi önfeledt lubickolások a feledés homályába merültek...Ahogy a nyugodt éjszakák is, a sín kényelmetlensége többször ébresztette fel Titit, így nem nagyon pihentünk :(

A műtét napján már nagyon izgultam. A járványhelyzet miatt továbbra is csak egy szülő mehetett be a kórházba, így Ádám sajnos nem vehetett részt ebben a megpróbáltatásban. Iszonyú nehéz volt, jobban megviselt mint hittem. Felvettek Bennünket az osztályra, megfürdettem Titit, aztán vártunk a sorunkra...csúszás volt a műtéteknél, így folyamatosan tolódott az időpontunk. 14.15-kor aztán megkaptuk az érzéstelenítő krémet és 15.35-kor Szabó doktor a karjaiba vette Tituszt és csak arra eszméltem, hogy csapódik a műtő ajtaja és felsír odabent a gyermekem. Végeláthatatlan hosszú percek következtek. Egyszer csak megszólalt a telefon. A vonal túlsó végén másik felem..egyikünk sem bírt megszólalni...Szülői létünk eddigi legnehezebb erőpróbája volt ez...nem bírtam ülni a műtő ajtajában, bementem hát a kórterembe, ahol egyszer csak egyre hangosabban hallottam a sírást.....kint volt! 20 perc után már a kötözőben volt, mire odaértem már kezdték a gipszelést. Szorítottam a kezét, öleltem, pusziltam. A műtét sikerült, a jobb lábában volt vérzés, így a gipsz alá nyomókötés került. A gipsz hamar felkerült, a végére megnyugodott Titi is, és a kórteremben evés után mély álomba szenderült. Édesen aludt, én pedig vártam, hogy mihamarabb szabadulhassunk. Folyamatosan ellenőrizték, hogy nem vérzett-e át a gipsz, de miután nem volt semmi, este 8 órakor szabadlábra helyeztek minket és repültünk Ádám karjaiba, majd haza az otthon izguló tesókhoz. 

Azt hiszem a műtét bennünket jobban megviselt mint Titit. A fotó a műtét után készült a kórházban :)

A gipszcserék, a gipszes lábakkal való élet már teljesen természetes az életünkben. Az elmúlt két gipszcsere is zökkenőmentesen, mosolyogva ment le. A negyedik alkalommal Titi olyan jó gyerek volt, hogy még mesét is nézhetett száradás közben  a doktorbácsi telefonján. 

A lába elérte az ötödik hétre a kívánt korrekciót, így június 16-án az utolsó egy hetes gipszet kaptuk meg. Június 22-én COVID-teszt vár ránk és még egy találkozó a doktorbácsival, a műtét tervezett időpontja június 24. 

Azt kell mondjam a Jó Isten a tenyerén hordoz Bennünket. Titi fantasztikus természete és állóképessége csodálatos, nincs nagy meleg, így nem szenved a gipszben. 

Sajnos a múlt héten először szembesültem a külvilág megrökönyödésével a gipsz kapcsán. Hála a veszélyhelyzetnek nem sok emberrel találkoztunk és ha boltba vagy más nyilvános helyre mentünk is, a hűvös idő miatt nadrágot húztam a gipszre és gyakran még takaró is került rá. Most viszont néhány 25 fok feletti napnak köszönhetően lekerült a takaró és a nadrág, szabaddá vált a gipsz. Így  aztán jöttek a meresztgető tekintetek, de az igazán mellbevágó élmény az volt, amikor valaki szó szerint bámulta a gyereket és bedobta a kérdést:" Eltörted a gyereked mindkét lábát? " Pillanatnyi döbbenet után szedtem össze magam és felvilágosítottam az illetőt a helyzetről és további kellemes napot kívántam neki. Zsigmond döbbenten állt mellettem, így a felocsúdásom után még neki is el kellett magyaráznom, hogy amiről eddig úgy gondolta, hogy természetes, az nekünk továbbra is az.

A fenti eset után sokat gondolkoztam. Egyrészt el kell fogadnom azt, hogy az emberek, még ha tudják is mi a dongaláb, a kezelésével (gipsz) nem biztos, hogy tisztában vannak. Így hát mi másra gondolhatnánk a cömbtövig gipszelt gyerek láttán, ha nem a törésre. Másrészt nekem ez nem szégyen. Büszkén vállalom, hogy Titi ezzel a csomaggal érkezett. Így hát a következő napokban megelőzvén a döbbent tekintetetek a pénztárnál való sorban állásban, rögtön elmondtam, hogy jól van a gyermek és dongalábbal született. Mintha azt mondtam volna: vettem két kiló fehér kenyeret...ez számunkra természetes, és a társadalom számára is az kell, hogy legyen. Ha gyerek kérdezi, miért van  a gipsz, azt válaszolom: varázscsizmája van. Ha leveszik a varázscsizmát, mindenkinél gyorsabban fog futni. Így aztán át is ugrunk többnyire a problémán. 

Szóval szuperhős Titi továbbra is jól van. Június 14-én megtartottuk a keresztelőt, ahol végig vidáman és érdeklődve figyelte az eseményeket, az utána lévő bulin pedig fürdőzött a rá irányuló sok-sok szeretetben és törődésben. 

A harmadik hétre a gipsz az életünk részévé vált. Már természetes, hogy van és hogy vannak dolgokat amiket másként kell csinálni. Kezdünk izmosodni a vizes gipsz súlya alatt és már elkönyveltük, hogy heti egy éjszaka hosszúra nyúlik. Persze ez nem feltétlenül a gipsztől van, gyanúsan a fogzás áll a dolgok hátterében. 

Azt kell mondjam, Titi is erősödik a gipsztől. Háton fekve gyönyörűen megemeli a lábait. Persze azt élvezi a legjobban, amikor kopog vele a pelenkázón. 

Sokan kérdezik, mennyire visel ez meg bennünket, szülőket. Hát azt kell mondjam, nem nagyon. Persze, rémes látni, ahogy a gyerekem gipszbe tekerik, aki hol nevet, hol meg ordít mint a fába szorult féreg. De ez heti 20 perc az életemből, ennyi még pont belefér...amit nehezebben viselek, hogy az a 15 perc, amikor Titi szabadlábon rúgdos és élvezi a gipszmentes pillanatokat, csak az enyém...Ádám nagyon hiányzik ezekből a pillanatokból...ezért is készül annyi fotó és videó, hogy így legalább ő és a család így osztozhat az örömteli percekben. 

A második hétnek már nyugodtabban vágtunk neki, tudtuk, hogy az első 24 óra lesz nehéz, amíg vizes a gipsz. Ilyenkor mindig alápolcoljuk a lábát és nem adunk rá nadrágot, maximum egy pléddel takarjuk be. Ahhoz hozzá kell szoknunk, hogy ilyenkor a gyerek tokától bokáig gipszes, de néha én is, sőt a biztonsági öv, az autósülés, a babakocsi. Ezzel jár, de mindenből kijön mosással. 

Kezd megbarátkozni a cicamosdással is, de azt hiszem, nagy lesz az öröm, amikor újra lubickolhatunk. Gipszelés után megkaptuk az első rota oltást és a gyerekorvosunk feltette a filozófiai kérdést, hogy hova fogja adni majd az oltásokat? No, utána kérdeztem a szülői csoportban és Szabó doktornál is, hogy mi ilyenkor a javaslat. Hát az lesz, hogy elmaradnak az oltások addig. Így az oltás helyét nem lehet borogatni, és ha ne adj' ég begyullad akkor nem is vesszük észre. És a lázas állapot sem szerencsés. Úgyhogy amíg gipsz van, nincs szuri. (Mindennek van előnye, utálom az oltásokat...brrrrr)

A második hétre már megvolt az a pár kisgatyó, ami felmegy a gipszre, így ha szégyenkeznék is a gyerek lába miatt (amit soha nem fogok), akkor sem látszik, csak akkor ha valaki megkopogtatja. Bár Zsigmond szerint inkább faláb kellene Titinek :D

A második gipsz dekorálása családi projekt volt, az összes tesó rajzolt rá.

Mióta megkezdődött a kezelés, keddtől keddig élünk. És gyorsan megy az idő! Szóval már túl is vagyunk két héten, jöhetett az újabb gipszcsere. 

Fél órával előbb értünk oda, így két páciens között bemehettünk levételre, és nyertünk egy kis szabadlábas időt. 

Olyan gyorsan eltelt egy hét, hogy reggel mikor Ádám ébresztett, hogy keljek fel, mert készülődni kell, nem is értettem mit szeretne. Persze előző nap újfent felvérteztük magunkat a gipszcseréről szóló tapasztalatokkal, de azt is nyugtáztuk magunkban, hogy nem kell mindennek bedőlni. A dongalábas szülői csoportban egy anyuka azon tapasztalatát osztotta meg, hogy valahol olvasta, gipszcsere előtt áztatni kell a gipszet. Így ők két órán át wellnesseztették a babájukat a kiskádban, természetesen eredménytelenül. Más bejegyzések különböző vágó- és feszítő eszközökről szóltak, úgyhogy engem újfent elöntött az aggodalom. Nem kellett volna. A gyerek végig kacarászott és az asszisztens hölgy pólóját rángatta. A nálunk alkalmazott módszer: combtőnél megvágták a gipszet, egy fogóval szétfeszítették, újabb vágás, újabb feszítés. Durván hangzik, de nem az. Szerencsére!

Miután a doktorbácsinak a sürgősségin is volt dolga, így a gipszlevétel után nyertünk egy kis időt. Ezt azzal töltöttük, hogy bekentem olajjal Titi lábát. Ezt javasolták, hogy vigyek magammal testápolót, de én valahogy úgy éreztem, hogy a természetes megoldás felé nyúlok. (Később erről majd próbálok posztot írni, miként tértünk át a hagyományos gyógyszerekről a 100%-os tisztaságú esszenciális olajokra és melyiket mire és hogy használjuk.) Így hát egy jó kis olajos masszázs után vágtunk bele az újabb gipszelésbe. Ez a gipszelés már helyzetbe állította a lábát. Sajnos ez most elhúzódó volt, így mindent be kellett vetni, hogy Titi ne gyűrje maga alá a gipszet. De sikerült! 

Az  elmúlt egy hétben sokan kérdezték tőlem, hogy viseli Titi a gipszet. Szerencsére mindig azt válaszolhattam, hogy jól. Az életünk nem sokban változott. A gyerekem szuperhős, minden képzeletet felülmúl a helyzethez való alkalmazkodása. Addig volt nyűgős, amíg száradt a gipsz. Ez 24 óra. Utána már nem nehéz, nem hideg, mindent csinál ugyanúgy. Mondjuk amikor szoptatásnál rugdos, az elég komoly, de ennyi baj legyen! Szóval az élet a megszokott mederben folyik, nem sír többet, nem zaklatott és éjszaka is tartjuk az egy ébredést. Egyedül ami hiányzik neki, az a fürdés. Honnan tudom? Onnan, hogy keze-lába jár amikor hallja, hogy folyik a nagyok fürdővize. És bömböl, amikor ő csak a mosdókesztyűs kényeztetést kapja. Szeretett a kádban lubickolni, hát ez most egy időre szünetel sajnos. 

Alapvetően azt gondolom, hogy mi szülők nehezebben viseljük a gyermekeinkkel járó megpróbáltatásokat mint ők.  A gyerekek sokkal gyorsabban alkalmazkodnak az új helyzethez, nem lamentálnak éjszakákat, hogy miként fognak élni a megváltozott életkörülmények között. No de mi, szülők! Két éjszakát nem aludtam a gipszelés előtt, végig agyaltam, mi lesz, hogy lesz, és én hogy fogom bírni végignézni, ahogy gipszelik. A gipszelésen aztán persze minden rendben megy, a gyerek egy tünemény, mindenki olvadozik tőle, nekem meg potyognak a könnyeim a meghatottságtól és a fáradtságtól. Aztán hazajövünk és én tovább aggódok...két napig nem tudtam egyedül pelenkázni, mindig kellett még két kéz, aki fogja a lábat, hogy ne legyen kakis a gipsz, és háromszor tépőzáraztam át a pelenkát (pedig a harmadik gyereknél már fél kézzel kötött fogásban megy a pelusozás), hogy biztosan jó legyen, biztosan zárjon. Persze első éjszaka alápolcolom a lábát még hasonfekvésben is, félóránként megnézem, hogy van-e még keringés a lábában és nem merek aludni, mert ha felsír, akkor rögtön ugrani kell, hogy a többiek ne ébredjenek és ő is mihamarabb megnyugodjon. Ehhez képest a gyerek egy ébredéssel átalussza az éjszakát, van keringés a lábában, és egyáltalán nem érdekli, ha a polcolás kimegy a lába alól, akkor is tud aludni. Mondom, mi szülők mindent túlagyalunk.

Eljött hát a nagy nap. Mondanom sem kell alig aludtam éjszaka. Furcsa érzés... az ember várja, hogy na történjen valami, aztán amikor meg ott van ezer kétség és kérdés önti el. 

Szerencsémre még épp időben csatlakoztunk a Dongaláb facebook csoporthoz, ahol hasonszülők osztják meg gondolataikat, tapasztalataikat. Így hát két éjszaka alatt rengeteget olvastunk arról, mi vár ránk, mire készüljünk a gipszeléskor és hogy Szabó doktor minimum két lábon járó dongalábkezelő-Isten. 

Szívfájdalmam volt, hogy Ádám nem jöhet be, tudjátok...COVID-19...egy szülő maszkban+ a gyerek...így ő kint izgulhatta végig, mi történik velünk odabent. 

Szabó doktor mosolya, a kollégái kedvessége azonnal elűzte az aggodalmat. Ott voltunk, csinálni kell, le kell gyűrni a késztetést, hogy rácsapjak a kezükre...Titi érdeke, így hát hajrá, nekiestek. A vizsgálat során pozitívan vélekedtek a lábakról, köszi Heni még egyszer, ez a Te érdemed is :)

Jöhetett a gipszelés. Ennek örömére a kisfiam sugárba elpisilt a két orvos között :) Igen, egy szál body és indulhat a móka...A fiam egy hős. Nevetett, mosolygott, gagyogott,  és csak akkor sírt, ha tényleg kellemetlen volt. Büszke voltam rá. No, a két hónapos erősebb mint az anyja...Először a jobb lábát gipszelték. kapott egy combtőig érő harisnyát, arra egy pólyaszerű anyagot, végül jöhetett a gipsz. A jobbat Szabó doktor, a bal lábat Ráskai doktor gipszelte, de volt, hogy egyszerre ketten. Tiszta Forma-1. Kriszta az asszisztens nagyon klassz anyuka lehet, végtelenül türelmes és minden kérdésre választ adott. Nem, nem tud belekakilni a gipszbe, nem baj ha íivülről kakis lesz...fürdeni tilos...a gipszfolt kijön a ruhából, ne aggódjak...ne tartsam függőlegesen, mert bedagad a lába..ha bedagad  polcoljam fel...24 óra a száradási idő...igen, tud majd hason aludni...

Szóval két gipszcsizmával és egy nagy adag tudással felvértezve kimerülten hagytuk el a rendelőt. Egy hét múlva csere.

Krisztának igaza lett, valóban belekakilni nem tud, de lekakilni igen...ezt három nap alatt többször is bizonyítottuk...No és hogy a nagyok is profitáljanak a dologból, kidekoráltuk a gipszet :) Egyébként a fürdést hiányolja egyedül, keze-lába jár, ha hallja a vízcsobogást...de most csak mosdókesztyű van. A pelenkázás izgalmas, a gyerek súlypontja a lábára helyeződött, amíg vizes volt a gipsz 4 kéz kellett a pelusozáshoz...Hirtelen ugrottunk egy nadrág méretet is :) És igen, tud hason aludni. És nem sír többet mint máskor. :)